Egy végtelenül egyszerű, de mégis hatásos módszert mutatok be arra, hogy hogyan mutatkozz be úgy, hogy kiemelkedj és meg is jegyezzék azt, amit mondasz. Legyél az akár egy hivatalos rendezvényen, vagy baba-mama klub első alkalmán… megtalálod a megoldást. Emellett a cikkben rólam is megtudsz 1-2 érdekes információt! Jó olvasást!

Kezdjük az alapoknál! Te hogyan mutatkozol be egy percben?

Ilyenkor mit mondasz el magadról? Nevedet, foglalkozásodat?

Sokan már itt elakadnak. Mondjam a vezeték nevemet is vagy se? Vagy nagyon belemerülnek a munkájuk részleteinek a mesélésébe, magyarázatába és ilyenkor elfelejtenek igazán magukról beszélni. Egy ilyen helyzetben ritkán találkozunk olyan emberrel, akit tényleg annyira érdekel a konkrét munkánk, hogy meg is tudja tartani végig a figyelmet.

Persze vannak szerencsések, talán te is ilyen vagy, mert mondjuk pl. gyerekorvos vagy. Ha ezt mondod, nem érdemes kifejteni, fogják tudni, hogy mi az. Esetleg már van némi rutinod és hozzáteszed, a munkád helyszínét és a gyerekeid számát is, meg hogy mondjuk házas vagy, de ennyi. Jön a lefagyás, tanácstalanul nézel: “Mit mondjak még?”

És ez még csak 1 perc volt, mit csinálnál, ha azt mondanák, hogy:

„Gyere, Tiéd a színpad, mesélj magadról 20 percen keresztül!”

Talán Te is azok táborát erősíted, akik “passzolom ezt a feladatot” reakciót mondják. Azt gondolják, hogy ők nem tudnak ennyi ideig beszélni magukról, holott ez biztos nem igaz!

Ahogy ezt a cikket írom, már túl vagyok az ebéd elkészítésén, a kutyánk a lábamnál, az asztal alatt, fekszik, néha megnyalja a lábamat. Nem tudom eldönteni, hogy engem akar hűsíteni vagy ezzel akarja jelezni, hogy ideje megetetnem. A férjem eközben a délelőtti kertészkedésén már túl van, és a gyerkőcökkel a konyhában terítenek.

Az ideális állapot csak egy rövid ideig tart, már ki is borult a bili, és a kisebbik engem akar. Így minden állandó mozgásban van, felpattanok, segítek, később ismét felveszem a munka fonalát. Hát ilyen egy dolgozó anya élete.

Hogy tetszett ez a leírás? Láttad magad előtt életünk egy pillanatát? Emlékezni fogsz rá egy vagy több nap múlva is?

Ez csak egy kis példa volt arra, hogyha sikerül bekapcsolnod a hallgatóságod képzeletét, és életszagú érzéseket belevinni a történetbe, akkor nagyobb sikerrel tudod fenntartani a figyelmet!

Csukd be a szemed!
Képzelj magad elé egy csapat ismeretlen anyukát!
S gondold végig hogy mit mondanál nekik magadról?

Kíváncsi vagy arra, hogy nekem hogy sikerült az első ilyen hosszabb bemutatkozásom?

Több évig jártam egy improvizációs, amatőr színjátszó- és drámakörbe. Hidd el, én is féltem, és jól jött egy pár perces felkészülési idő, hogy átgondoljam, hogyan tudom mindvégig fenntartani majd az emberek figyelmét, hogy tényleg végig csak magamról meséljek. Ne arról, hogy miről mi a véleményem, hanem kizárólag csak magamról, az emlékeimről.

Amikor elkezdtem, az első 5-7 perc nagyon könnyű volt.
Elmondtam, hogy Budapesten születtem, ötödik lánya voltam a szüleimnek.
Igen, öten vagyunk lányok, de már akkor nem magamról beszéltem, amikor a tesóim nevét és életkorát felsoroltam volna., így azt ki kellett hagynom.

Gondoltam, hogy kezdjük a születésemnél. Ezt a történetet elég sokszor hallottam. Szüleim vidáman mesélik nagy társasági körökben: amikor én (1984 tavaszán) megszülettem, persze a családom is örült volna, ha fiú érkezik helyettem, de a barátok is szurkoltak. Amikor apukám elmesélte, hogy én is lány lettem, csak ennyit mondott egy kollégája:

Öt lány egy autóban

„Kis lány… nem nagy baj.”

Öt lány is tud legalább olyan vadul viselkedni, mint néhány fiú!

Sokan nem is gondolják, de én elég félénk, zárkózott és csöndes gyerek voltam. Aztán ez szépen megváltozott!

Idővel sok kisebb és nagyobb társaságban egyre fontosabb és fontosabb szerepeket végeztem. Sok helyen észrevették kreativitásomat, és kihasználták vezetői, közösségteremtői képességeimet is!
A munkát élveztem, de ezek még nem teljesen az én megvalósítási terveim, alap ötleteim voltak!

Szeretnék neked picit mesélni magamról!

Már egy évesen nagyon sokat voltam egyedül az egyik nagymamámmal. Apukám gyerekkoromban sokat dolgozott külföldön.
Volt, hogy azt mondta a „zsebében magával visz”, ez a fantáziakép mai napig élesen él bennem. Anyukám is korán visszament – részmunkaidőben –  dolgozni.

“Korán”, mihez képest, a legidősebb nővérem 10 éves volt, amikor én megszülettem, szóval anya addig otthon volt, csak nekem volt szokatlanul rövid idő anyával,  amit sokszor kellett közösen helyre tennünk, de ezekről később mesélek.

Ugorjunk most vissza a pici egy éves Évikéhez, és az emlékezetes ’85-ös nyárhoz.

Anya sokat ingázott, a budapesti klinika és a nyaralóhelyek között, hogy mindenkivel lehessen egy kicsit. A nővéreim és egy-két rokon gyerek az apai nagymamámmal a Velencei-tó környékén egy kis faluban nyaralt, amíg anya dolgozott.

Egy szép gazdaságot vezető család volt a szomszédunkban. Amikor nagyobb voltam én is rengeteg csodás, hasznos élményt szereztem ott.

Szóval míg a család egy része a Velencei-tóhoz közel nyaralt, addig én az anyai nagymamámmal kettesben Balatonon voltam. Én voltam a legkisebb, anyukám úgy meséli, így volt a „legnyugisabb” nekem. Esténként, amikor a többiek elaludtak, anyukám meglátogatott engem is és velem töltött egy kis időt. Így telt a nyár.

S miért volt emlékezetes ez a ’85-ös nyár?

Mert ekkor tudtam meg, hogy milyen erős a kapcsolatom a természettel, a földanyával.

Persze a legtöbb gyerek érzi az időjárás változásait, megérzik előre a vihart, és hatnak rájuk a frontok is. Ahogy cseperednek az élet egyéb eseményei elnyomja bennünk ezt az erős tudást. Nos én ezt akkor még nem foghattam fel, de mivel a családi legendában sokszor emlékeztettek rá:
“Évike mindig előre jelezte nekem.”
“Ő érzi, hogy mi fog történni.”
“Egész nap nyugtalan volt.”
Ehhez hasonló mondatokkal emlékzetettek mindig arra, hogy nekem egy erős, különös, csodás kapcsolatom van a természettel. S ez szinte most is a minden napom része.

Most azt kérdezném, hogy Te mikor születtél?
És van e saját vagy családi emléked az 1985-ös 4,9-es erősségű földrengésről?

Nem ez volt a legerősebb, se a legkorábbi, se a legnagyobb pusztítást végző rengés Magyarországon, de az én életemben ez volt a legfontosabb!

Igaz, később is átéltem egy nagyon nagy rengést, Ausztriában, amikor meglátogattam a Bécsben élő keresztanyámat,
na az egy vicces történet volt.
Ha megengeded mégis beszúrom ezt ide, nehogy megint azt kelljen olvasni, hogy ezt nem most írom le, no meg azért, mert szerintem érdekes.

Tini lehettem, a nagy életről nem sokat tudtam.
Igaz, már több ízben voltam külföldön,
tánc-dal fesztiválon vagy sátras utazáson,
de addig sosem valaki más lakásában.

Az egyik keresztanyukám Bécs mellett lakik,
aki amúgy egy csodálatos művész,
és mindig is lenyűgözött és inspirált,
ahogy ő él, ahogy dolgozik.

Már akkor éreztem, hogy ez egy
olyan önbeteljesülő szabad munka,
ami számomra is nagyon vonzó…

Vissza a 2. rengéshez:

Képzeletben gyertek velem el egy pár emeletes,
panel-szerű többlakásos házba, ahol Keresztanyám lakik.

Kis tini koromban az egyik nyáron meglátogattam, és
a vendégszobában aludtam…volna! S mi volt a vicces:

Az, hogy úgy éltem át a földrengést,
hogy azt hittem,

a fölöttünk lakó pasas leesett az ágyáról,
és attól remeg ennyire ez a típusú ház.
Igaz, hogy percekig remegett a csillár,
és az üveges szekrény is mocorgott,
de annyira meggyőző volt a felső szomszéd kiakadó hangoskodása,
hogy amikor minden lecsendesült,
szépen vissza is aludtam, mit sem sejtve,
hogy ez egy természeti jelenség volt.

Reggel ébresztett keresztanyum azzal, hogy mi is volt ez.
Jót nevettünk azon, hogy én naiv, azt hittem,

ez a ház ennyire instabil. 😀

No de térjünk vissza a ’85-re!

Egy évesen kettesben voltam a nagymamámmal Balatonkenesén, amikor átéltük a földrengést.
Még most is emlékszem, ahogy a kenesei naplónkat nézve mesélte, hogy ő nagyon félt, és minden remegett és végül tartva attól, hogy a fejünkre dől a ház, karjában tartva a kerti szőlős lugasban aludt velem egy széken.
Mindig elmesélte, hogy a nagy rengést én már korábban jeleztem.

Egész nap nyugtalan voltam, és a rengés előtt is felébresztettem a sírásommal.

Majd a többi, kisebb rengés előtt is tőlem tudta meg, hogy ismét rengés várható. És úgy összességében nyűgös és bújó voltam.
A ház, amit a nagyszüleim építettek, amúgy nem sérült meg nagyon, de több kép is leesett a falról. A közelben több kémény is megrepedt, sok házat később le is kellett bontani, de a miénk még most is áll, és sok-sok gyönyörű, izgalmas balatoni emléknek adott otthont!

Itt kezdődött sok minden, ami formált engem, de azt hiszem okosabb, ha elsőre most csak ennyi élményt mesélek el…

Olvasd el a #2. részt is.

0 Hozzászólás

Mi a Te gondolatod a cikkről?

Érdekel a véleményed! A lenti szövegdobozban kifejtheted a gondolataidat!
A "Hozzászólás küldése" gombra kattintással elfogadod az Adatkezelési Tájékoztatót!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük