Te már tudod, hogy hogyan jutottam ide, milyen utat jártam be? Ha meghallgatás helyett, most inkább olvasnád Mandalov-Vámosi Eszter interjúját velem, akkor most azt is megteheted.

Hamar-Szelényi Éva és Mandalov-Vámosi Eszter
Az út – podcast interjú

Az interjút 2020.augusztus 20-án vette fel velem Mandalov-Vámosi Eszter. Eszterrel már 10 éve ismerjük egymást, és kezdetektől hasonlóan gondolkodunk a világ dolgairól, nagyon jókat szoktunk beszélgetni. Mégis kicsit zavarba voltam az interjú alatt. Eszter mindkettőnk helyett rutinnal vezette a gondolataimat, ami mentén elmondhattam, hogy honnan és hová indultam, merre szeretnék tartani az utamon.

Külön öröm számomra, hogy Eszter új Podcast műsorának első interjúalanya lehettem!

Amennyiben mégis meghallgatnád az interjút, 3 db negyed órás részre szedtem.

Kattints ide, hallgasd meg az interjút!

Itt pedig olvashatod az interjút!

Eszter:

Az út – Podcast női, férfi életutakról, álmokról, sikerekről és mindazokról, akik mögötte vannak.

Üdvözlöm a hallgatókat, a mai vendégem Hamar-Szelényi Éva. Abban maradtunk, hogy nem ragozzuk túl a titulusokat, ezért majd ő elmeséli, hogy honnan jött, és mi az az út, amit megtett. Igazából erről is szól ez az egész interjú.

Évi:

Én is köszöntem hallgatókat.

Eszter:

Ahogy olvastam a holnapodon, már sokkal korábbról vannak gyökerei ennek, amivel most foglalkozol.

Évi:

Megfogantam, vagyis a nagymamám megszületett, ezzel kezdjük.

Eszter:

Így van, igen, hiszen erre alapozod a tudásod egy részét, hogy az amit hozunk, abból mit lehet kihozni, mit viszünk tovább, mit lehet még tanulni hozzá.

Évi:

Igen, bőszen bólogatok. Tulajdonképpen ez a lényeg. Nem mindegy, hogy hova születünk, mit hozunk magunkkal és milyen körülmények vesznek körül, hogyan várnak minket, és hányadikak vagyunk a sorban.

Nekem 4 nővérem van, én ötödik vagyok a sorban. Egész más elsőszülöttnek lenni, meg ötödik gyereknek.

Eszter:

Merre indultál. A legelejétől kezdve. Négy nővérrel. Nem tudom, hogy mennyit kellett neked gondolkodnod az életeden, vagy mindenki irányított jobbra-balra?

Évi:

A legidősebb nővérem és én közöttem 10 év van. Azt szoktuk mondani, hogy lehetnénk hatan is, csak a harmadik és a negyedik nővérem között ott az anyukám szakvizsgázok, úgyhogy így kimaradt egy gyerek. (nevetés) Mindig az volt, hogy közösen voltunk sokszor sok helyen. 
Ugyanolyan ruhába voltunk öltöztetve. Volt egy külön varrónőnk. Pont elgondolkodtam, hogy volt egy varró Marika nénink, egy ceglédi Marika nénink, kápolnásnyéki Marika néni, mindenkit az alapján neveztünk, hogy hol vagy mit csinált.

Egy nagy családba beleszületni az egész más, szerintem, de kis belső harcok mindenhol voltak, nálunk is. Hiába vagyunk lányok, biztos azt gondolják, hogy velük könnyebb, de egyáltalán nem. Nekünk is voltak jó kis sztorijaink. Én mindig félénk voltam, meg csendes, eleinte, aztán ha picit feloldottam, akkor mindig minden csináltunk. 

Volt hogy az anyukámmal készítettek egy interjút az osztálytársai. Emlékszem, hogy először csak bujkáltam, aztán már jól felhívtuk magunra is a figyelmet, és már anya nyakában lógtunk. Egy pezsgő élet volt folyamatosan körülöttük, szekrények tetejéről ugrálunk le, a szőnyeg széle volt a szakadék szélén. Mindig tudtuk, hogy a kevés dologból hogyan tudunk kreatívan kitalálni valamit. Úgyhogy egy aktív gyerekkora emlékszem  vissza. Tényleg nagyon sok felé csibészséget is csináltunk, nővéremék, én kevésbé. (nevetés) Például egy nagy vendégségbe indulás előtt, az egyik szobát teleszórták hintőporral, még apának a kölnijét is kiöntötték, hogy jobban csússzon. Ilyen történeteim vannak. (nevetés)

Eszter:

Akkor már az sem volt egy gyalog galopp, így felnőni. Nyilván voltak benne nehézségek, szépségek, de a közösség, meg a család az nagy szerepet játszott!

Évi:

A napokban elgondolkodtam azon, hogy volt-e olyan, amikor én így egyedül voltam otthon? Azért vannak erről is emlékeim, és vágyakozva néztem ki az ablakon, hogy mikor jön már meg valaki. Nem tudom, hogy a gyerekeket vártam vagy csak az anyukámat. 

Elmesélésből emlékszem arra is, amikor az egyik nagymamámmal egyedül voltam a balatoni nyaralónkban, egy hosszabb időre, egy évesen. Állítólag így könnyebb volt nekem, mert nyugodtabb volt (a tesók nélkül). Aztán sokszor megismételtük ezt, a nyaralóban sokszor voltam az anyai nagymamámmal kettesben. Volt ilyen és olyan élmény is, de mindig volt valamilyen ‘élet’ körülöttünk. 

Amikor meg nagyobb lettem, akkor is úgy voltam ‘egyedül’ a nagymamámtól megörökölt lakásban, hogy ott volt a szomszédban a család. S csak akkor voltam igazán úgy teljesen egyedül, amikor Erasmus ösztöndíjjal külföldre kerültem, akkor a család is nagyon távol volt. Az nagyon jó volt, de furcsa is.

Eszter:

Hogy jutottál erre az útra? A honlapod, és az egész programod az AnyaAkadémia. Vagyis a nők, az anyák nagyon fontos szerepet játszanak ebben. Hogy emlékszel erre vissza? Hogy már az iskolában volt akire felnéztél, vagy ez az otthoni lét, hogy mindig volt körülötted egy idősebb nő, aki segít, támogat, ott van? Hiszen a testvéreid jelenléte meghatározó lehetett, vagy ez az anyai nagymama, aki szintén fontos szerepet töltött be az életedben?

Évi:

Szerintem minden gyerek először a szülők pályáját akarja választani. Én is így voltam ezzel, hogy orvos leszek vagy bármi a vendéglátó területen, pl. rendezvényszervező.

Gyermekszemész az édesanyám. Az orvosi pályáról én elég gyorsan letettem, odáig eljutottam, hogy felvételiztem az egyetemre, de nagyon nem akartam bejutni, úgyhogy hál’ Istennek nem is kerültem be. Az állatorvosi pálya érdekelt volna még, meg a pedagógus pálya is, mindkét nagymamám pedagógus volt, sőt, volt egy pót nagymamám, Kató néni, akihez suli után napközi helyett jártam. Arra emlékszem, hogy valamilyen szinten akartam pedagógus lenni, de egy konkrét tantárgy sem vonzott annyira, bár jó voltam 1-2 tantárgyból, de nem akartam.

Viszont anyukámnál nagyon sokat voltam bent a szemklinikán, ott asszisztáltam neki. Mindig végighallgattam, hogy ő hogyan segít megoldani problémákat, hogyan beszél a szülőkkel, anyákkal. Szívtam magamba mindent! Nagyon korán elkezdtem ezt. Nagyon sokat segít ez a minta a pályám során.

Kitérő:

Anyukám, Dr. Sényi Katalin, ismert és nagyon is elismert gyermekszemész. Nagyon sokan jártak hozzá, nagyon nagy tudása van. Sokan szeretik: “legendás Sényi Kati”

2011-ben Batthyány-Strattmann László díjban részesült.

2018-ban kimagasló szavazat számmal Szent-Györgyi Albert Orvosi Díjat vehetett át, a budapesti régió, közönségdíjas lett.

Sokat hívták Tv-be, Rádióba. Sok-sok elismerést kap nap, mint nap. Most is aktív, 70 felett, mert nagyon sokan keresik.

A személyisége, a stílusa, a páciensekhez való hozzáállása, lelkiismeretessége szerintem az ami a legfontosabb a tudása mellett. Ilyen anya, szakember mellett felnőni, azt hiszem, nem egy mindennapos dolog. Nagyon sokat tanulok tőle, olyan példa az életemben, amit sokan megérdemelnének! Ezt igyekszem én is tenni, átadni, továbbadni!

Évi:

Szóval azt láttam, hogy én is akarok adni. Nem akartam orvos lenni, mert azt láttam, hogy ő nincs annyit a családjával, talán ezért is mentem be hozzá olyan sokszor tanulás vagy később munka után is, mert vele akartam lenni. 

Érdekelt is az, amit és ahogy csinál. Szemklinikán, koraszülött osztályon, persze már akkor megvolt a saját véleményem, ötletem, hozzáállásom.
Nagy álmom egy magánkórház, ami nem is igazán kórház stb. (de erről még részleteket nem osztok meg).

Amikor konkrétan döntenem kellett, hogy merre tanuljak tovább, akkor javasolta nekem az anyukám, hogy menjek el, és ismerjem meg a Gyengénlátók Általános Iskoláját, hátha tetszett az az alternatív pedagógia, korai fejlesztés. Éreztem, hogy ez az én életutam, itt lehet foglalkozni szülőkkel, játszani és fejleszteni gyerekeket. Végre van idő mindenre, nem úgy, mint a klinikán. Gyerekként is nagyon szerettem iskolásat játszani. 

Vettek a gyógypedagógiai főiskolára, és amikor választani kellett a szakok közül, akkor én a logopédiát vettem fel a látássérültek pedagógiája mellé. 

És nagyon bejött. Még a legelső felvételi beszélgetésen azt mondták, hogy logopédián kívül minden szakra mehetek,de én nagyon ezt akartam, mert nagyon szeretek kommunikálni, verset mondani, beszélni…

Egy időben színésznő akartam lenni, végül elég sokáig amatőr színjátszó társulatban voltam, mert impróvizációs dráma körben, amit később beépítettem az anyákkal való munkámba is! Amikor lediplomáztam, akkor láttam, hogy még mindig több kell.
Egy speciális óvodában helyezkedtem el, de éreztem, hogy valami több is kell. Az egészséges, jól fejlődő gyermekkel, családokkal anyákkal is foglalkoznom kell, nekik is akarok valamit adni.

A babamasszázs képzést választottam, nagyon élveztem, tanítani a szülőket, adni nekik egy módszert, eszközt, megerősíteni őket, kapcsolatukat. Ez mind a mai napig a legfőbb feladatom. Aztán éreztem, hogy még kell valami, valami mondjuk a korai területen. Így kerültem a perinatális szaktanácsadó szakra (peri – körüli), natál (szülés), tehát szülés körüli területek, mindenféle tudományterületen tanultunk a várandósságról, szülésről, gyereknevelésről, női-férfi szerepekről, feladatokról, családról, pedagógiai, egészségügyi, pszichológiai, szociológiai, filozófiai..de még a művészeti történeti képzésünk is volt, hogy hogyan jelenik meg ez a festészet, szobrászat stb. területen.

Perinatális szaktanácsadóként végeztünk!

Viszont itt még mindig nem tudtam leállni a tanulással. Azt vettem észre, hogy ez még mindig kevés. A perinaton volt egy tantárgyunk, amin mutattak nekünk még egy terápiás módot, ami nagyon emlékeztetett arra, amit én németországi tanulmányaim alatt megismertem, ott egy videó technikás, családterápiás módszert. Szóval azt akartam még jobban megismerni és a munkában használni.

Ezért választottam a Szülő – Csecsemő / Kisgyermek Konzulens Képzést is.

Az is egy két éves, postgraduális (diplomára épülő) szakvizsga képzés. Ezekkel már a teljesebb a kép. 

Így kezdtem el magánban és közalkalmazotti is státuszban dolgozni.

Részben így gyerekekkel foglalkoztam, középsúlyos- és súlyos értelmi fogyatékos, speciális nevelési igényű, vagy autista gyerekekkel, logopédiát és korai fejlesztés is csináltam, és ott mindig jó volt érzés volt a szülőkkel is beszélni.

Ott tapasztaltam meg azt, hogy bármelyik életkorban van is a gyerekek, akivel foglalkozom, be kell vonnom a fejlesztésbe a családot is, még jobban, akkor lehet csak igazán hatékony a változás, javulás.

“Szerintem elég jól csinálhattam valamit, mert egyre többen és többen kerestek meg magánban is.”

Eleinte a Buboca baba néven futott az én kis magán vállalkozásom.

Egy idő után már azt éreztem, hogy én nem tudok több órát tartani a fő munka mellett. Nem volt mit tenni, ki kellett találni valami olyat, amivel én több embert tudok elérni, ami mellett még az én időm azért megmarad, a családommal töltött időm.

Akkortájt kezdtem el alternatívákat keresni. Elég gyorsan találtam az online oktatásról példát, ehhez viszont még marketinget kellett tanulnom, meg mindenféle olyat, amit egyáltalán nem akartam soha, és kerültem messziről, de aztán úgy döntöttem, hogy ezt nem kerülhetem el, mert nem működött anélkül, hogy segítsek sok családnak és mégis maradjon szabadidőm.

A mentorommal végül is megbeszéltük,
hogy ez az Anya Akadémia név az,
ami mindent lefed,
itt egy komplett tudást tudok átadni anyáknak.

Minden olyan területről, ami akár könyvekből is megtanulható, de azért mégiscsak könnyebb úgy, hogy ha valaki szakértőként egy kicsit személyre szabottan átadja, hogy egy adott életkorban mit kell tudnia egy gyereknek. És persze ad játék ötleteket meg fejlesztésre ötleteket és így indult el az Anya Akadémia. Hogy rengeteg tervem volt, rengeteg vágyam, hogy na ezt meg kell valósítani!

Ezt meg kell csinálni! Jó-jó, de hogyan? És akkor már láttam ugye példákat, ilyen oktatási példákat, hogy hogyan lehet jól tanítani. De mégsem volt meg az igazi, tehát nem találtam meg azt, amivel tök jól lehet tanítani, amivel tényleg megfelelő visszacsatolást tudok én is kapni és az anya is. Azért online tanulni az egész más, mint élőben.

És azt hiszem most már megtaláltam azt a fajta oktatói módszert, egy oktató program segítségével, amivel én tényleg végig tudom vezetni az anyákat szinte kezén fogva egy-egy területen. És én is látom, hogy ők, hogy haladnak a fejlődésben, úgyhogy ez röviden a történetem. A jelen és a jövő. 

Eszter:

Én szeretnék vissza kanyarodni, mert elmondjuk, hogy mi már több, mint 10 éve ismerjük egymást. És akkor, amikor találkoztunk, akkor még nem volt család, saját. Úgy, ahogy most már van, és engem mindig ez érdekelt, hogy

Egy ilyen nagy kérdőjel volt, hogy hogy lehet valaki ennyire tudatos?

De tényleg, az kattogott most is végig bennem, hogy te konkrétan felkészültél erre az egészre.

Sokan belecsöppennek az anyaságba, ebbe az élethelyzetbe. Nem volt nehéz? Hogy akkor, amikor te vágytál erre, meg képezted magad?

Én tudom, hogy nem 22 évesen ismerted meg a férjed. Én ott voltam akkor is és láttam azt, hogy ez nem mindig egyszerű. Abban az időben mindketten nagyon kerestük saját magunkat is, meg a másik felünket is. Tényleg te ezt, hogy élted meg? Hogy ennyit vagy anyák körül, gyerekekkel, kicsikkel, akár még pocaklakókkal, és ott vagy, hogy hát igen, jó lenne, hogyha magamra is lenne ennyi időm legalább?

Évi:

Igen ez egy szép életút volt eddig, is, még remélem tovább is tart. Az első ilyen “gyomorszorító érzés”, amikor babamasszázs csoportokat tartottam, de ez gyorsan elszállt. Meg igazából korábban is családomba nagyon sok a kisbaba. Nagyon érdekes volt megélni azt, hogy nekem mikor lesz? Nemcsak gyerekem, de párom.
Eleve sok kisgyerekes család vett körül. Láttam azt, hogy van amelyik nővérem később talált párt, de mindig bennem volt, hogy én még várok az igazira, keresem a megfelelőt. Igaz, mindig megkaptam a családtól, hogy ez biztos az én hibám, “most már mindenkit hagyjál érvényesülni”, de tudtam, hogy azért nem lehet bárkit beengedni az én kis személyes burkaimba.

Úgyhogy úgy éltem meg ezeket a foglalkozásokat, hogy igazából azt nagyon élveztem.

Mindig ott volt a megnyugtató tudat, hogy biztos megtalálom én is a párom. Kizártnak gondoltam, hogy nem lesz saját családom. Ez így nagy átlagban, de azért voltak kételyeim is, mindig vannak. Meg szerintem minden ember ilyen, és annyit tudtam, hogy az egyik képzésen (nem mondták ki teljesen, de) az volt a munkába állás ‘feltétele’, hogy legyen saját tapasztalata.

Hát ez számomra nem volt kérdéses, hogy egyrészt van tapasztalatom, lehet, hogy nem saját, de majd lesz. És szoktunk viccelődni a párommal, hogy amíg ő élőben tapasztalta meg azt, hogy milyen egy gyereknevelés, és egy kisbabának az első pár éve, addig én ugyanabban az időben minderről elméletben tanultam meg mindent. Ugyanis amikor mi össze kerültünk, akkor már volt egy nagyobb gyereke, 4-5 éves lehetett a Milán, amikor én megismertem őket. Nagyon szép volt az is, azt megtapasztalni, hogy mi, habár egy picit más, az életünk útján egy kicsit máshol találkoztunk, és nem együtt kezdtük el, nem együtt kezdtünk el megismerkedni az anyaság, apaság élményével, de mégis ugyanazon a szinten voltunk, amikor Lacit, mint egyedülálló apaként megismertem

Igen, Laci egyedül nevelte a kisfiát, apaként. A történet hosszú, és részben személyes, valamint Milán édesanyját is érinti, így ezekről inkább csak a mentorprogramokon és személyes beszélgetésekben szoktunk beszélni.

Lacival szépen összecsiszolódtunk egymás mellett, mert, hogy a Milánt is mi neveltük tovább közösen. Nekem ez úgy csengett le, hogy ez egy nagyon szép, fentről jövő terv volt, ennek így kellett lennie.

Eszter:

Nagyon nehéz lehet egy olyan társnak, akinek 5 évet vagy akár 2 évet is, de be kell hoznia a nulláról egy kapcsolatba. És nagyon nagy előnnyel indultál, hogy legalább volt mihez nyúlni, láttad magad előtt már ezeket a dolgokat, meg a sémák megvoltak.

Évi:

Igen, bár amikor a második gyerek megszületett, a közös gyerekünk, akkor még jobban helyre billentek a dolgok, de igazából ha megkérdezik, hogy az Andris hányadik gyerekem, akkor mindig azt mondom, hogy a második. Mert hát a második. 

Eszter:

Elindultál az úton a logopédiával, aztán hogy csapott meg ez a szellő, a perinatális téma, az anyaság, mint maga ez a fő motívum vagy ez találtad ezt meg téged? 

Évi:

Szerintem ez talált meg engem. Nem mondtam, hogy ezt akarom. Először a látássérültekkel akartam foglalkozni, aztán mégis kidomborodott a logopédia, mint kommunikáció. Jártam improvizációs színjátszó körbe, és színész is akartam lenni. Nagy álmaim, meg ötleteim voltak és mindig nagyon kreatív voltam, mindig kitaláltam valamit.

Már gimiben is szerveztem mindenféle közösségi programot, meg aztán az egyetemi évek alatt. Mindig ilyen közösség teremtőnek képzeltem magamat. És szerintem jól is csináltam, csinálom. Nagyon élveztem átadni azt, amit én kaptam. Senkire nem akarok ráerőltetni semmilyen tanítást. Inkább azt mondom, hogy ismerjenek meg sokféle nevelési elvet, fejlődési utat, játékötletet,

mondhatjuk,
hogy tálcán kínálom az anyáknak
az ötleteket, megoldásokat és
mindenki válassza ki azt,
amelyik neki megfelelő.

Utat mutatok, hogy szerintem ez egy kicsit jobb megoldás, vagy ez illik hozzájuk legjobban, de nagyon sokféle lehetőség van, és abban segítek, kitaláljuk, hogy neki mi a legjobb. 

Eszter:

Szerintem mindannyiunk életébe kellenek ilyen jelző oszlopok. Nálad is voltak ilyenek, amint említetted, azok az anyák, akik előtted voltak. Az anyukád is, aki ugyan nagyon sokat dolgozott, de azért mégis egy nagyon nagyon nagy jelzőoszlop volt. Az a cél, hogy te legyél a jelzőoszlop, a support? Aki a segítség, aki támogat?
Én azt gondolom, hogy a mai világban, amikor nagyon sok minden van körülöttünk, és tényleg annyi információ van, nagyon fontos, hogy egy olyan szakember legyen ott mellettünk, akiben tényleg tudunk bízni. De nagyon nehéz ezt megtalálni, hogy hogyan, kire bízzuk ezeket a döntéseket. Mit tapasztalsz, sokan indulnak el a saját útjukon?

Évi:

Egy-két gondolat jut erről eszembe, nagyon sokan saját élmény után mondják meg a frankót. És lehet, hogy jól is csinálják. Lehet, hogy nagyon egy íven járnak, és nagyon azt az egyet akarják, ami nekik beválik, és akkor azok csapódnak hozzájuk, akiknek is szintén beválik majd, az az egy megoldás.
És ez részben rendben van. Én azért abban látom a rációt, hogy én is úgy vágtam neki ennek a mindenségnek, hogy előbb azért nagyon sok elméletet megtanultam, és csak utána lettem anya, tehát én tanultam örökbefogadásról, nevelő szülőségről, és lásd, bele is kerültem ebbe.

Tanultam mozaik családokról, mindenféle olyan helyzetről, amibe egy-egy ember vagy bele kerül a családjával, vagy nem. És ami nagyon fontos, hogy azért a nők főleg, de azért az egész család, egy ilyen helyzetben, erős érzelmekkel van benne.

Szokták mondani, hogy a jó pszichológus az nem viszi bele a saját érzelmeit, a saját tapasztalatait, erről nem beszél. De mégis akkor, amikor hallgattam az anyukámnak az előadásait, (mert, hogy sok előadásra is persze elkísértem), általában azzal ragadta meg leginkább a hallgatóságot, ha magát, mint ember, családanyát is bemutatta, ha saját tapasztalatokról mesélt. Mi már egy kicsit untuk, bár engem kevésbé zavart, a nővéreimet igen, hogy egyszerűen bármelyik előadásáról volt szó, valahogy egy családi fénykép mindig bele került abba az előadásba. Vice-versa, mert a családi fotók közé is mindig bele került egy valamilyen sérült szemű embernek a fotója is, ami kevésbé volt jó. Mindenesetre az a lényeg, hogy mi azért megláttuk azt a részét is, hogy jó elmondani a saját példákat is.

Azt nagyon fontosnak tartom, hogy nem előnyös ha problémánál az anyának a mi saját érzelmeinkből válaszolunk. Hogy képesnek kell lennünk lerakni azt a problémát vagy azt az érzést, ami belőlünk kihoz az történet. (Nem kell elfogadnunk azt a nevelési elvet, ahogy ők akarnak nevelni, de megpróbáljuk abból is kihozni a jót, terelni a jó irányba.)

Én szélesebb látókörből látom ezeket a helyzeteket, mint a mostanában divatos és egyre több coach, vagy pszichológus, aki mondjuk egy kicsit zártabban, távolságtartóbban, vagy határozottabban megmondja, hogy mi a probléma, és hol kellene helyretenni a dolgokat. S persze vannak jó kérdezési technikáink, ami szerintem nekem ösztönből jön, és vannak olyan dolgaim, amikor meg megmondom, hogy szerintem mi lehet a jó út. De akár van többféle jó út is, és akkor azok közül válasszunk az anyának, a gyermeknek, a családnak a legmegfelelőbbet.

Nekem a tudatosan kreatív gyereknevelés, mint ilyen összetett fogalom lett az egyik fő irányvonalam.

Ami tulajdonképpen arról szól, hogy ismerjünk meg sokféle nevelési helyzetet, amit lehet, hogy most még nem akarunk alkalmazni, mert nekünk bevált valami, a saját családunkban, de nem baj, ha megismerjük, mert születhet majd egy másik gyerek, vagy lesz egy olyan helyzet, egy életszakasz, bármi kis apró mozzanat, ahol viszont ez segíthet. Így valamilyen szinten kreatívan tudjuk kiválasztani a jó megoldást.

Nekem ez az elvem, hogy sokféle irányból lehet megközelíteni egy problémát, és ezekre kell választ adni, vagy ezekben kell segíteni az útjukon az anyákat. 

Eszter:

Egy kérdés jutott még eszembe. És milyen érzés volt az, amikor a saját anyaságodba csöppentél? Jó, jó,oké, nem úgy csöppentél. 

Évi:

Igen, mert itt az a kérdés, hogy mikor csöppentem bele? Vajon akkor amikor én mentem szülői értekezletekre, vagy én mentem az óvodába a Milánért. Vagy amikor már egy hivatalos iratot én is aláírhattam, nemcsak a férjem. Amikor teljes joggal tudok eljárni, ebédet befizetni, az Andrisnak az óvodájába?

Emlékszem rá, hogy mennyire vágytam arra, hogy anya legyek. Előtte pedig arra is vágytam, hogy legyen párom. Végül minden a helyére került, volt várandósság és saját szülésélményem is. Minden szép csoda. Ez egy nagyon jó út.

Persze, mint minden nőnek, van az életében hullámhegyek és völgyek. Én nekem nagyon tetszett az, hogy amikor tanultam, ismereteket gyűjtöttem a marketing világából meg az idő helyes gazdálkodásából, mindig megláttam azt, hogy ezek szép dolgok, nagyon jól leírják, hogy hogyan oszd be az életedet vagy hogyan alakíts ki új szokásokat, vagy hogyan építs be jó szokásokat. És akkor én mindenkinek megmondtam, hogy ez nagyon jó, de neked van gyereked? Nincs? Akkor csönd. És ezután tudatosan kerestem azokat a könyveket, szakirodalmakat, ahol konkrétan tudtam, hogy anyáknak szól.

Nem volt teljes a kép, de ebből csináltam egy mixet. Amivel tényleg énidő nyerésre tudok mutatni utat az anyáknak, mert hogy az én időre szükségünk van.

Minden anya életébe belefér napi 5-7 perc,
amit kizárólag magára fordít.
Ennyi idő alatt csak bekrémezi a kezét,
kifesti a körmét, vagy meghallgat
egy relaxációs hanganyagot
és ez csak érte lesz.
Ezek az apró dolgok is hosszan hatnak!

De egy teljes énidőnyeréssel,
az egész család élete pozitívan változik!

Nem vonulatok mindig háttérbe, mondván, hogy “nekem csak a gyerek az első”. Saját káromon tapasztaltam. Akkor lehetünk egy jó lelki állapotban, hogyha fordítunk időt magunkra. Az énidőnyerésre nagyon nagy hangsúlyt fektetek, de mindemellett még arra is,

Az anyák az anyaságuk útján
eljussanak egy olyan magas szintre,
minden nevelési helyzetben,
minden fejlődéssel kapcsolatos területen,
hogy azt érezzék, hogy ez egy mester szint,


hogy eljussanak az anyaságuk mesterfokához. 

Eszter:

S hogy érzed egyébként, hogy maga az Andris és az ő léte ez lazított a könyvek által adott szakaszokon? Azokon, amit papíron olvastál vagy könyvben tanultál, illetve láttál a több év alatt? Mennyit lazított ez rajtad? 

Évi:

Nem is az, hogy lazított, hanem, hogy hiába tanultam mindent, és tudtam mindent a fejlődésekről, arról, hogy hogyan gondozzam a gyereket, hogy hogyan alakul egy szoptatás, mi hogy van. Én is megéltem azokat a parákat, azokat az izgulásokat, azokat az ébrenléteket, amit szerintem minden anya. Meg minden apa. Én is felhívogattam az anyukámat, hogy

“Anya, ez normális?”
“Anya, mit csináljak?”
“Anya nem előre ugró, vagy hátra ugró a gyereknek az állkapcsa?”
“Nem kéne elvinni valahová?”
“Nem lesz autista?”

Én azt gondolom, hogy ez az anyaság velejárója, de hogyha ott van velünk valaki, aki nem elvisz minket egy tévútra, például egy mentor, akit fel tudunk hívni. Vagy egy szuper védőnő, gyerekorvos, akkor ha belekerülünk egy érzelmi hullámba, akkor följebb tud minket vinni. Ez ilyen egyszerű.

Eszter:

 Köszönöm szépen, hogy a vendégem voltál ma. Sok sikert! És hajrá anyák! Az Anya Akadémián, a mester szintet el kell érni. 

Évi:

Én is köszönöm, igyekszünk.

Eszter:

Az út. Podcast interjút hallhattak Hamar-Szelényi Évával, az Anya Akadémia alapítójával.

1 válasz
  1. Szelényi András
    Szelényi András says:

    Évikém, nagyon örülök ennek a nagyon kedves, személyes, de mégis tudományos riportnak. Köszönjük!

    Válasz

Mi a Te gondolatod a cikkről?

Érdekel a véleményed! A lenti szövegdobozban kifejtheted a gondolataidat!
A "Hozzászólás küldése" gombra kattintással elfogadod az Adatkezelési Tájékoztatót!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük