Te be tudsz mutatkozni egy percben? Ilyenkor mit mondunk el magunkról? Nevünk, foglalkozásunk, esetleg, hogy hány gyerekünk van? Ennyi, le is telt az egy perc…
Persze sokan meghátrálnak, ha azt mondják nekik:

„Gyere, Tiéd a színpad, mesélj magadról 20 percen keresztül!”

Azt mondják, hogy nem tudnak annyit beszélni, holott ez biztos nem igaz!

Én egyszer elvállaltam ezt a feladatot. Több évig jártam egy improvizációs, amatőr színjátszós- drámakörbe, hidd el, én is féltem, és jól jött egy pár perces felkészülési idő, hogy átgondoljam, hogyan tudom mindvégig fenntartani majd az emberek figyelmét, hogy tényleg végig csak magamról meséljek. Ne arról, hogy miről mi a véleményem, hanem kizárólag csak magamról, az emlékeimről.

Amikor elkezdtem, az első 5-7 perc nagyon könnyű volt. Elmondtam, hogy Budapesten születtem, ötödik lánya voltam a szüleimnek. Igen, öten voltunk lányok, de már akkor nem magamról beszéltem, amikor a tesóim nevét és életkorát felsoroltam volna, így azt említettem meg, hogy nagy legenda volt a családban, hogy amikor én (1984 tavaszán) megszülettem. Persze a családom is örült volna, ha fiú érkezik, de a barátok is szurkoltak. Amikor apukám elmesélte, hogy én is lány lettem, csak ennyit mondott egy kollegája:

„Kis lány, nem nagy baj.”

Öt lány is tud legalább olyan vadul viselkedni, mint néhány fiú!

Habár én elég félénk és zárkózott, valamint csöndes gyerek voltam.

Már egy évesen nagyon sokat voltam egyedül az egyik nagymamámmal. Apukám gyerekkoromban sokat dolgozott külföldön, olyankor mindig eljátszotta, hogy a „zsebében magával visz”, ez a fantáziakép mindig élesen él bennem. Anyukám is korán visszament – részmunkaidőben –  dolgozni. Korán (mihez képest, a legidősebb nővérem 10 éves volt, amikor) megszülettem, szóval anya addig otthon volt, csak nekem volt szokatlanul rövid idő anyával,  amit sokszor kellett közösen helyre tennünk, de ezekről később mesélek. Ugrorjunk most vissza a pici egy éves Évikéhez, és az emlékezetes ’85-ös nyárhoz. Anya sokat ingázott, a budapesti klinika és a nyaralóhelyek között, hogy mindenkivel lehessen egy kicsit.

A nővéreim és egy-két rokon gyerek az apai nagymamámmal a Velencei-tó környékén egy kis faluban nyaralt, egy szép gazdaságot vezető család volt a szomszédunkban, rengeteg csodás, hasznos élményem köthető hozzájuk, de erről is később mesélek. Szóval míg a család egy része a Velencei-tóhoz közel nyaralt, addig én az anyai nagymamámmal kettesben Balatonon voltam. Én voltam a legkisebb, anyukám úgy meséli, így volt a „legnyugisabb” nekem. Esténként amikor a többiek elaludtak, anyukám meglátogatott engem is.

S miért volt emlékezetes ez a ’85-ös nyár?
Mert ekkor tudtam meg, hogy milyen erős a kapcsolatom a természettel, a földanyával.

Persze minden gyerek érzi az időjárás változásait, mint az állatok, megérzik előre a vihart, csak azt mondják, hogy ezt később elnyomjuk magunkban. Nos én ezt akkor még nem foghattam fel, de mivel a családi legendában képekkel is fennmaradt ez a nyár, így nekem ez, mint egy erős, különös, csodás kapcsolat a természettel, örökké élt bennem, nem hagytam kialudni.

Ki emlékszik a ’85-ös 4,9-es erősségű földrengésre? Nem ez volt a legerősebb, se a legkorábbi, se a legnagyobb pusztítást végző, de az én életemben ez volt a legfontosabb (pedig később is átéltem egy nagyon nagy rengést, Ausztriában, amikor meglátogattam a Bécsben élő keresztanyámat, na az egy vicces történet volt… Ha megengeditek mégis beszúrom ezt most ide, nehogy megint azt kelljen olvasni, hogy ezt nem most írom le.)

Tini lehettem, a nagy életről nem sokat tudtam, bár már több ízben voltam külföldöm, mégis új volt minden. Bécs mellett lakik keresztanyukám, aki amúgy egy csodálatos művész, és mindig is lenyűgözött és inspirált, ahogy ő él, ahogy dolgozik. Már akkor éreztem, hogy ez egy olyan önbeteljesülő szabad munka, ami számomra is nagyon vonzó… Képzeletben gyertek velem ebbe a  pár emeletes, panel-szerű többlakásos házba, ahol én egyik éjjel a vendégszobában aludtam….. volna!
Úgy éltem át a földrengést, hogy azt hittem, hogy a fölöttünk lakó pasas leesett az ágyáról. Igaz, hogy percekig remegett a csillár, és az üveges szekrény is mocorgott, de annyira meggyőző volt a felső szomszéd kiakadó hangoskodása, hogy amikor minden lecsendesült, szépen vissza is aludtam. Csak reggel ébresztett keresztanyum azzal, hogy mi is volt ez. Én naiv, azt hittem, ez a ház ennyire instabil.

No de térjünk vissza a ’85re! Nagyim azt mesélte, hogy ő nagyon félt, és kint aludt velem a kerti lugasban, mert nem akarta, hogy a fejünkre dőljön a ház, és hogy a nagy rengést én már korábban jeleztem, végig nyugtalan voltam, és a több kisebb rengés előtt is tőlem tudta meg, hogy lesznek, mert én jeleztem. (gondolom nyűgössé, bújóssá váltam, nem tudom, pici voltam.) A ház, amúgy nem sérült meg nagyon, de több kép is leesett a falról, a közelben több kémény is megrepedt, sok házat később le is kellett bontani.

Itt kezdődött sok minden, ami formált engem, de azt hiszem okosabb, ha elsőre most csak ennyi élményt mesélek el…

Olvasd el a #2. részt is.