Érdekes egybeesés, hogy minden normatív és élettani krízishelyzetemben (amikor valamilyen élethelyzetemből egy másikba létem át) történt egy haláleset, ami egyfajta életszakasz lezárás, és újba lépést jelentette.

Olvastad már az első résztét a bemutatkozásomnak?
Ha nem, akkor kattints ide az #1. rész olvasásához.

Amíg felnőttem tényleg nem sok halálesettel volt „dolgom”, valahogy megkímélt az élet, vagy egyszerűen csak nagyon megtartó volt a környezetem, így nem éltem meg olyan drámaian. (A férjem mindkét szülője meghalt még gyermekkorában, erről egy másik alkalommal mesélek majd.)
Nagy a családom, én, amikor megszülettem a nagyszülők már idősebbek voltak. Így sok közeli rokontól is el kellett búcsúznom életem során, akik hiányoztak, de ezeket csaknem azonnal el tudtam fogadni.

Ezzel szemben, viszont nagyon megérintett néhány ember halála, akikről most írok Neked. Nekik köszönhetően nagyon sokat tanultam, fejlődtem.

Megértettem, hogy amíg feladatom van, addig én itt leszek a Földön, és ezért nem szalaszthatom el a lehetőséget, hogy

minden napomat APRÓ, RÖGTÖNZÖTT KEDVESSÉGEKNEK szenteljem!

Kik voltak azok az emberek, akik ekkora hatást gyakoroltak rám?

Normatív krízis az életutunk szerves részét képezi, miközben fokozottan sérülékennyé teszi a személyt, óriási növekedési, fejlődési lehetőséget rejt magában. Ez egy előre megjósolható változás, amit átélünk. (Pl. gyermek születése, az anyává válás)

A változás természetes és szükséges velejárója az életünknek, a legjobbat akkor tesszük magunkkal, ha nemcsak túlélni akarjuk, hanem MEG is ÉLJÜK a változást!

S van az úgynevezett akcidentális krízis, amely esetlegesen előforduló eseményekhez kapcsolódik (pl. váratlan haláleset, baleset stb.).

És amikor ezek egyszerre jelentkeznek, akkor azok mélyíthetik a krízisállapotot. Meg kell hagyni, biztos, hogy kifinomultabban figyeltem ezekben a nagy változós – normatív krízis időszakokban a környezetemre, de tény, hogy ezidáig tényleg az új életszakaszba lépéskor (vagy ahhoz nagyon közel, akár azt megelőzve) történt egy ilyen váratlan krízishelyzet is. Mintha a világ, az én utam egyengetését célozta volna meg ezekkel a tragédiákkal. Persze ennyire messzire ne szaladjunk, én mindenesetre nagyon sokat merítettem ezekből a helyzetekből, még akkor is, ha megélni, nem nagyon volt kellemes!

*Te tudod, hogy mi segíthet a normatív krízis helyzetekben? Olvasd el!

Gergő

Gergő

(élt 7 évet)

Amikor általános iskolába kerültem akkor halt meg egy elsős osztálytársam. Ha jól emlékszem leukémiás volt.) Sajnos nem sokat járt velünk iskolába. Érdekes módon az arcára emlékszem, amit persze nem tudok leellenőrizni, mert osztályfényképeken már nem volt rajta.

Egyszerű, tiszta lelkű, nagyon kedves lány volt, cserkész társam. Amikor épp  a tini kor küszöbén álltunk, ő akkor távozott. (Halála előtti nap azt írta a naplójába: „Megyek a nagymamámhoz!” –  és így is lett)
Temetőben, nagymamája sírjánál érte őt a halálos baleset. Nagyon megrázott, először nem tudtam, hogy ismerem, aki meghalt, csak azt tudtam, hogy egy katolikus lányért imádkoztak a reggeli misén, aki meghalt a temetőben. Úgy mesélték, hogy a testvére élete viszont neki köszönhető. Amúgy már ő is anyuka – ő is ott volt a sírkőnél, de csodával határos módon Kinga a testével védte, így neki csak a keze tört el. Egész nap azt éreztem, hogy elszomorít, megrémít ez a történet, és hogy milyen nagy tragédia egy ilyen. Aztán este megtudtam, hogy ismertem a lányt, aki meghalt. És miután elmeséltem anyukámnak, hogy mit tudtam meg, elvonultam kicsit sírni, és egyszerre forró lett a könnyem, és megálltak a szájam szélén, nem akartak lecsöppenni, mintha arra vártak volna, hogy mosolyogjak. Meg is tettem, egyszerre felszáradt a könnycsepp, eggyé vált a mosolyommal. Kingával egy héttel korábban beszéltem, nem mondom, hogy extrán jó barátságban voltunk, mert ő még visszafogottabb, zárkózottabb volt, mint akkor én, de beszélgettünk, és ez aznap eszembe jutott, szerintem Kinga lelke akkor ott volt velem, és a nyugalma rám is átszállt, megértettem, hogy ő most jól van, hangosan ki is mondtam:

Kinga

Kinga

(megérte a tinikort)

Túl jó voltál erre a világra!

Az életem haladt tovább, amikor főiskolai felvételi elbeszélgetésre mentem, aznap reggel halt meg az egyik nagymamám, akiről később még fogok írni, ő nem volt kortársam, de mégis érdekes pont volt az életemben, hogy ugyanazon a napon történt, amikor én felvételi beszélgetésre kellett, hogy menjek. Még, ha akkor nem is éreztem, biztos vagyok benne, hogy velem volt, és segített nekem, így bekerülhettem erre a képzésre, amely most az egész életemet meghatározza.

Levente

Levente

(12 nappal voltál nálam idősebb)

Azt gondolom, hogy sokat adhatott volna munkájával a világnak, mindig vidám volt, kedvességével több ország fiataljait meghódította, nagyon sok ember emlékszik rá, és mosolyog miatta. Talán teljes életet élt, remélem, mégis fiatal felnőttként hagyott itt minket, nem sokkal a születésnapja után. Nagyon okos és értelmes fiatal férfi volt, de ő is nagyon tiszta lélekként most már egy jobb helyen van. Mégis sokszor eszembe jut, hogy nem várhatunk, nemcsak tervezésből áll az élet, fontos a tanulás, de tenni is kell, minden nap! Ahogy ő is tette! Csak neki nem jutott annyi idő, mint nekem. Nehezebb pillanatokban, amikor elakadok vagy megtorpanok a munkában, tanulásban, akkor szoktam kérni a segítségét az égből!

Arról még nem meséltem, hogy férjem elsőszülött gyermekét közösen neveljük, és amikor ő iskolás lett, akkor egy apukával sokat beszélgettünk a férjem és én, míg várakoztunk a fiúkra a suli előtt. Még alig lettem hivatalosan is szülői szerepben, és máris elvesztettem itt egy friss barátot, aki, bár kortársamnak nem volt annyira mondható, mivel jó pár év különbség volt közöttünk, mégis sokat beszélgettünk az ő apaságáról, a fiaival megélt harcairól. Szakmámban én már keresett voltam, így reménykedem, hogy tudtam neki segíteni, hogy az utolsó napjaiban voltak fiaival nekem köszönhető szép pillanataik, és jó érzéssel szívükben gondolnak vissza rá. Mindenkit mélyen érintett a halála, amelyet szívroham okozott. Elgondolkodtatott és szülői szerepemben megerősödve szép lassan felocsúdtunk, és tovább éltünk, emlékét, hangját megőrizve szívünkben.

Egy apa távozott

Egy apa távozott

Benedek

Benedek

(gyertyafényben élt)

Esküvőnk után viszonylag sokat vártunk a közös babánkra.  Azt nem igazán tudom, hogy mennyi babánk fordult vissza, erősítve az angyalsereget, de amikor az ember már nagyon várja a babát, és még nem várandós, az egy nagyon hosszú időszak, és minden olyan kismama, akinek már megadatott a csoda, az egyszerre öröm és fájdalom is. Így éltem meg én is, hogy egyik legjobb barátnőm már várandós lett, én pedig még nem. Egyszerre volt számomra öröm és egyben saját veszteségem átélése is. Emlékszem, hogy szenvedtem, de akkor még nem sejtettem, hogy ez majd egyszer milyen bonyolult fordulatot vesz.

Barátnőm egy nagyon erős és csodálatos személyiség, nagyon sokat köszönhetek neki. Sokat sírunk és nevetünk együtt. Reménykedem, hogy történetükről, a megélt csodákról, fájdalmakról majd ő maga fog mesélni nektek, így most csak annyit mondanék el:

Abban az időben, amikor már Andrist vártam, egy nagyon közeli barátom világra hozott egy kisfiút, akiről tudtuk, hogy nem fog sokáig velünk maradni. Már az is csoda, hogy eddig képes volt, fejlődni, növekedni, egy testben egy lélekként élni anyja méhében, egy életfontosságú szerv nélkül, és minimális magzatvízben. Mégis annyit adott és ad ma is ez a drága baba, amennyit csak egy ilyen kis angyal adni tud. Benedek csodás kisbaba volt, akivel nagyon sokat beszélgettem imáiban én is,

aki Őrangyala lett Fiamnak

S akihez mindig tudtam fordulni. Hiszem, és érzem, hogy ahogy az édesanyja és én összekapcsolódunk, úgy ők ketten is összekapcsolódtak a fiammal. (Azóta Benedeknek született egy kishúga, és nemsokára megörvendezteti a családot még egy testvérrel).

Ez a perinatális (szülés körüli) gyász is akkor ért engem, amikor én is édesanya lettem. Nagyobbik gyermekünk (férjem elsőszülött fiának nevelőanyai státusza) már megvolt, de teljesebb értékű anyaságomat, a kis pocaklakómtól számolom. Barátnőm, bár elvesztette a babáját, és a világ (főleg akik nem tudtak várandósságáról sem) csak egy férjes, dolgozó asszonynak látták, de ő és én is úgy tekintettünk rá, mint egy angyal anyjára.

Mindenki, akinek magzata vagy kisgyermeke meghal, akkor is anya, ha nincs más élő gyermeke. Sőt olyan anya, akire csak felnézni lehet, mert egy olyan életesemény történt vele, amit csak nagyon ritkán tudnak helyesen kimutatni, megélni, hiszen a gyümölcs, az öröm nincs velük. Ők örökké a szívükben élik meg az anyaságukat.

Egyszer majd írok arról is, hogy milyen egy tragédiát átélt szülőpár környezetének.

Olvasd tovább a #3. részt.